A Journal of the American Ceramic Society magazinban egy igencsak érdekes tudományos kutatás jelent meg azzal kapcsolatban, hogy a manapság az építőiparban alkalmazott beton sokkal lazább szerkezetű, ezáltal kevésbé tartósabb, mint az, amit egykoron a római korban kevertek elődeink.
Emiatt a mai, modern betonépítmények élettartama alig 100-150 évre tehető, amivel szemben például a római Pantheon vagy a legtöbb ókori létesítmény már kétezer éve áll elpusztíthatatlanul az eredeti helyén.
A római beton
A római beton titkát elsődlegesen Marcus Vitruvius Polliónak köszönhetjük, aki Augustus császár hadmérnökeként pontosan lejegyezte az erős habarcs összeállításának titkát. Így tudjuk, hogy az egykori római civilizáció az építkezéshez használt kötőanyagot égetett mész, vulkanikus kőzet, valamint víz keverékéből állították össze, de gyakran alkalmaztak tufát és vulkáni hamut is főként a víz alatti építmények megvalósításához. Ebből az anyagból készültek egyébiránt a téglák és a rómaiak egyéb építőformái is, ezáltal ezt az anyagt sokszor tufatörmelékkel keverve öntötték formába, és a tengervízbe merítve hagyták, hogy az anyag megkössön.
Ezt a különleges eljárást elemezte nemrégiben a Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium egy frissen szolgálatba állított részecskegyorsító segítségével. Az így lefolytatott kutatásokból kiderült, hogy az ókori habarcs a ma cementtől eltérően lényegesen kevesebb szilíciumot, ellenben sokkal több alumíniumot tartalmazott, így ennek köszönhetően már-már fémes, sziklás szilárdságúvá állt össze a többi elemmel. A szakértők szerint a rómaiak kis túlzással mesterséges sziklákat hoztak létre ilyen formában, a habarcs által ugyanis a természetben is előforduló tobermorit ásványhoz hasonló vegyületet, illetve anyagot tudtak alkotni, ami a világ egyik legkeményebb kőzete.
A római Pantheon még ma is áll!
A környezetet sem károsították vele annyira
A szakemberek a vizsgálatok során azt is kimutatták, hogy a rómaiak nem csak sokkal tartósabb habarcsot tudtak előállítani pusztán természetes alapanyagokból, hanem ezen felül a kötőanyagnak sem a megvalósítása, sem az alkalmazása nem volt olyan ártalmas környezetünkre, mint a mai cementek. A kutatócsoport úgy véli továbbá, hogy míg a mai cementgyártás során az alapanyagokat közel 1500 Celsius fokos kemencékben állítják elő, addig a rómaiak ehhez 900 Celsius fokos eljárást alkalmaztak, így ezzel például a szén-dioxid kibocsátásuk is kisebb volt.
Ez jelenleg azért is figyelemreméltó dolog, mert a statisztikák szerint a globális szén-dioxid kibocsátásnak közel 7 százalékát ma a cementipar adja, egyszóval ez a gyakorlat ebben a formában nem folytatható, márpedig cementre óriási szükség van, hiszen a gazdasági válság ellenére is évente közel 20 milliárd tonnát használ belőle az emberiség átlagosan. Talán ebben a tekintetben is érdemes lenne visszanyúlni elődeink módszereihez…
